emberi kapcsolataink..

még csak pár napja dübörög ez az év,és máris mindenhonnan csak rossz híreket kapok..

akárkivel beszélgetek,mindenki körül borul minden..

magánélet,munkahely,megélhetés..

alig van valaki,aki optimistán tekint a jövőre..

értem én..hát persze..

szinte elviselhetetlenségig nőttek a terhek mindenkin,és recsegve ropogva ránt magával mindent és mindenkit..

egyre szomorúbban figyelem,hogy sokszorosát hurcoljuk annak,amit évekkel ezelőtt még épphogy elviselhetőnek éreztünk..

már szinte már nap mint nap merül fel bennünk a kérdés:meddig bírom ezt így?

és meg sem lepődöm,hogy vannak akik úgy érzik,hogy ennél egy perccel sem tovább..

és szúrják szíven magukat a hivatalban,menekülnek bódulatba,vagy irtják maguk körül,akit érnek..

ember legyen a talpán,aki mostanában képes az optimizmusra(vagyunk azért néhányan,csak egyre kevesebben)..

és lassan már úgy érzem magam ebben a tömeghisztériában,mint egy magányos lámpagyújtogató,aki kezében a fénnyel próbálja egyesével mindenki lámpáját meggyújtani..

hogy ne féljenek az egyre növekvő sötétségben..

iszonyat fárasztó mindez,és néha teljesen kilátástalannak is érzem..

tény,hogy már nem vacakolok annyit senkivel,mint régen,hiszen nincs rá idő..

már nincsenek éveim arra,hogy valakiben fényt gyújtsak..

megpróbálom persze..

elmondom,elmagyarázom elölről-hátulról türelmesen és kedvesen..általában többször is..

de amikor látom,hogy érintetlenül hagyta az agyát minden információ,és egyszerűen képtelen túllátni az orrán,akkor bizony már feladom..

és talán én vagyok az egyetlen,akinek nem nőnek az ismerősei a facebookon,hanem egyre csökkennek..(és mondjuk alapból is alig voltak:D)..

mert nem tehetek mást,mint azt,hogy elengedem azoknak a kezét,akik egyhelyben toporognak..

és ezek között van olyan,aki a párom volt évekig,vagy jó barátom..

mivel már éveim mentek el arra,hogy megpróbáljak fényt gyújtani az agyukban,ezért már tudom,hogy felesleges időpocsékolás..

sem időm,sem erőm tovább magyarázkodni..

nem vagyok udvariatlan senkivel,de totálisan kirekesztem az életemből azt,aki csupán energiaforrásnak használ,de tulajdonképpen egyáltalán nem is érdekli,élek-halok-e..

egészen biztosan van a ti életetekben is olyan,aki ezerrel panaszkodik,siránkozik,vagy nyomatja a semmirőlsemszóló hülyeségeit..

csupán egy célból,hogy odafigyelj rá..

és amint feléfordulsz a figyelmeddel,máris lavinát zúdít a nyakadba,és csak bírj alóla valahogy kimászni..

és ő máris energiához jutott általad..

ezek azok a kapcsolatok,amiknek semmi de semmi értelme..

és sok sok évem telt el azzal,hogy engedtem sokaknak,hogy ilyen olcsó módon belőlem táplálkozzanak,mert egyszer valamikor összetartoztunk valamilyen szinten..

most már úgy gondolom,hogy többre becsülöm magam,az időmet,az erőmet,az energiámat annál,minthogy eleve reménytelen esetekre fecséreljem..

és ez talán gonoszan hangzik,de mégsem az..

hiszen mindenki maga alakítja a sorsát,és csakis személyes elhatározás kérdése,hogy akar-e valaki fejlődni,vagy jó lesz úgy,ahogy eddig volt..

a házasságom is jó példa erre..

addig remekül működött,míg együtt tanultunk,együtt fejlődtünk..

nemcsak házasok,de jó barátok is voltunk,inspiráltuk egymást..

egészen addig a pontig,míg az exem úgy nem döntött,hogy ő már jó lesz úgy,ahogy van..

én pedig gyógyíthatatlan tanulási lázban égek,és a gyerekek és a háztartás mellett is faltam a könyveket tovább,és iratkoztam be újabb és újabb tanfolyamokra,iskolákba(van vagy annyi végzettségem:D)..

ekkor természetes folyamatként távolodtunk el egymástól,hiszen már nem voltunk azonos szinten..

őt frusztrálta,hogy én hová tartok,és gyors helycserével átugrott egy életből felmentett újoncra..

akitől már lehetett több,lehetett jobb..

és ez az,ami lehetne végtelenül szomorú is..

és mégis ez az,ami megtanított a lemondásra..

arra,hogy bár az ember maradhat egyedül terhesen 2 pici gyerekkel,majd kerülhet velük utcára,mégis ezek a borzalmak azok,amik aztán elvezetnek a továbblépéshez..

ezek azok a fejlődési lépcsőfokok,amik oda vezettek,ahol most tartok..

megtanultam elengedni azt,ami már nem az enyém,megtanultam továbblépni csendben úgy,hogy közben bennem ott világított a meggyőződés,hogy én innen már csak jobb emberként kerülhetek ki..

ezért nem mentem,és nem is fogok lemenni kutyába,sőt magamban már hálát is adtam,hogy mindez így történt..

akkor és ott majd belehaltam,és mégis hálás vagyok érte..

ahogy hálás vagyok minden elmúlt szerelmemért,és minden elvesztett barátomért is,hiszen ők is többé tettek..

így tehát ezekben a nehéz időkben,mikor minden csepp energiánkkal már el kell számolnunk,bizony gondoljuk át az emberi kapcsolatainkat..

és szanáljunk..

köszönjük meg azt,amit hozzátettek az életünkhöz,és csendben váljunk meg tőlük,ha muszáj..

ha olyan szerencsés vagy,hogy egy ilyen kapcsolat sincs körülötted,akkor szorítsd meg jól a barátaid,szeretteid kezét,és becsüld meg őket nagyon..

egy lélekcsoporthoz tartoztok,és ez a legszebb,legerősebb kötés..