2013. október 31., csütörtök

A halottak lelke csupán abban különbözik az élők lelkétől, hogy átmenetileg nem rendelkezik test-kabáttal.

égjen a gyertya mindannyiunknál..
segítsünk nekik szeretetünkkel..


"Az angolszász kultúrkörben Halloween, a keresztény világban Mindenszentek és halottak napja. Pogány magyar (lelkek napja), pogány kelta (Samhain) gyökerek. Nyíló halálkapuk, melyeken az ittragadt elhalt lelkek hömpölyögnek át a túloldalra. Némelyek pedig – kihasználva a nyitott átjárót – a túloldalról szöknek át ide, káoszt szítani.
Ami összeköti ezeket a zavaros, egybemosódott ünnepeket, az a holt lelkek jelenléte, no és a félelem. (A félelem akkor is félelem marad, ha karikatúrának öltöztetik és tökbe zárják.)
131031_H
Éjjel a kísértetek között boszorkányok repkednek, ördögi energiák uralkodnak, fekete macskák nyávognak, denevérek rémítenek, rém-maszkok vigyorognak ránk az álomszerű valóságból. De mi lehet a rémlepel alatt? Miért kapcsolódik ehhez az időszakhoz majd’ minden ősi hagyományban a holt lelkek kultusza?
Az ősi bölcseletek értik és ismerik a fizikai világon túl érzékelhető valóságokat. A régmúlt halotti kultuszai szeretetről és tiszteletről mesélnek, és kevés közük sincs a mai divat-ezotéria lekenyerező félelméhez, mely a hagyományos keresztyén isten-képpel analóg: lefizetlek (imádkozom, fizetek a templomi perselybe, ételáldozatot mutatok be és gyertyát gyújtok), cserébe védelmet, nyugalmat vásárolok.
A rossz hír, hogy ez így nem működik. A jó hír viszont az, hogy a dolog ennél sokkal egyszerűbb.
Az alapvető problémát az adja, hogy a felvilágosult, modern ember nem tud mit kezdeni a halál fogalmával. Ezért – hogy a zavaró ezopompon ne ugráljon folyton a szeme előtt – bezárta kórházak elfekvőibe, idősotthonok hermetikus terébe, így sem foglalkozni nem kell vele, sem rosszat nem kell álmodni tőle.
Ismét visszautalnék a régi magyar hagyományra. A paraszti életben az számított hétköznapinak, amikor az idős ember (családja szeretetétől és tiszteletétől körülvéve) minden dolgát elrendezve, nyugodtan és békében kelt át a Túloldalra. A halálra eleink nem félelemmel tekintettek, azt a mindennapi élet-körforgás szerves részeként kezelték, ahogyan a születést is.
Figyeljük meg, hogy az emberélet szent eseményei közül a két legjelentősebbet hogyan vette ki a civilizáció az otthonok meghitt biztonságából és hogyan kényszerítette rideg kórházi falak közé, utalta a személytelen személyzet kompetenciájába. Aztán csodálkozunk, hogy sem érkezni, sem távozni nem tudunk rendesen.
A nem is oly távoli múlt embere még ismerte a halál misztériumához tartozó szent dolgokat. Érdemes eltöprengeni egy véletlenszerűen kiragadott példán: vajon miért maradt fenn a temetési szertartások részeként, hogy a halottat kísérő menetoszlopban végesvégig karikás ostorok pattognak? Miért kíséri a karikás hangja a távozó lelket? Mit tud az ostor, amit a kilúgozott lélekharang csak távolról ugat? Talán eleink tudták, hogyan lehet a szeretett „halott” szellemét továbbsegíteni útján? (Ugye, azt a magyarázatot ejthetjük, mely szerint azokon a tájakon használtak ostort, ahol nem volt pénz harangra, vagy nem hallatszott a harangzúgás a temetőig?)
Megegyezhetünk abban, hogy ha egy közösség tudja, mi van születés előtt és halál után; ha tisztában van a kapukon való átkelés teendőivel (akár ide, akár túl), ha a szeretet ragyogásával kíséri a távolodó lelket, akkor nincs miért félnie a halottak kísértésétől és bosszújától?
A halottak lelke csupán abban különbözik az élők lelkétől, hogy átmenetileg nem rendelkezik test-kabáttal. Hogy szabad (lehetne, ha bizonyos alapvető törvényszerűségeket ismerne). Ha egy lélek kilép a testéből, nem válik valamiféle ártó, kártékony démonná pusztán a testelhagyás tényétől.
Mi a helyzet a bolyongó lelkekkel? Nos, rajtuk fikarcnyit sem segít, ha a temetőben gyertyát gyújtunk és csokit teszünk a sírra.
Ez azt jelenti, hogy a testben élők nem segíthetnek a Halálkapun átlépett, de még itt bolyongó társaiknak?
Dehogynem.
De nem félelemmel, nem rettegéssel vagy iszonyattal. Hanem a szeretet tiszta fényével, megértéssel, elengedéssel. És megbocsátással. Megbocsátással.
A továbbsegítés egyszerű, könnyű és felszabadító. A lényeg itt is a szeretet, a tiszta szándék, a könnyű és szabad gondolatok.
Ezoterikus körökben terjed az a vélekedés, hogy október 31. és november 2. között csínján bánjunk a mágikus praxissal, mert könnyen félrecsúszhatnak a dolgaink, vagy hirtelen két világ között találjuk magunkat, hasított személyiséggel. Falsot érezvén ebben az okoskodásban, megkérdeztem Zentai Annát, aki megerősítette elgondolásomat, és arra is felhívta a figyelmem, hogy saját érzéseink, gondolataink határozzák meg cselekedeteink eredményét. (Ez mindig érvényes, nem csupán ebben a zizegős időszakban.) Tehát ha félelemmel a lelkünkben végezzük a szertartásokat (amik felerősítve jelenítik meg életünkben belső világunkat), akkor saját félelmeink tesznek minket sebezhetővé. Ha ehelyett a tiszta Szeretet vezérel, ő az ok és a cél, akkor ez már önmagában védelmet jelent.
Jolly Jokernek pedig – mindezeken túl – ott az angyali segítség. Ha a Fény angyalai védik misztikus tevékenységünket, kötve hiszem, hogy bármely démoni erőnek, vagy botorka holt léleknek osztanának lapot.
A jól megtanult, belénk vésett rettegés legyőzését segíti, ha szoktatjuk magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy nagyanyó semmit nem változott attól, hogy éppen nincs teste. Ha érezzük jelenlétét, észrevehetjük, hogy ugyanúgy vigyázza lépteinket, beburkol szeretetével, mint tette életében. 42 nap után pedig tovább ballag, mert nincs már itt dolga. Vagy – ha magától nem találja az utat – könnyen segíthetünk Neki. A lényeg a szeretet.
Bámulatos, hogy a halál kezelésének kompakt, modern és használható útmutatója pont egy katolikus szerző tollából pottyant ki, de ha már így alakult, álljon itt az idézet, amely megkönnyíti a gyászmunkát, enyhíti a fájdalmat, és egészen leplezetlenül oktat arra, miként viselkedjünk elköltözött szeretteinkkel.
Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz engem!
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmenet a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és Te is önmagad vagy.
Akik egymásé voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd a kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts!
Hangozzék a nevem házunkban,
ahogy mindig is hallható volt,
ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi:
miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed most nem lát engem,
nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok,
lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet,
és benne egész letisztult,
szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet,
töröld le könnyeidet,
és ne sírj azért,
mert annyira szeretsz engem…
Ha gondoljátok, idén szóljon a Halloweentől halottak napjáig terjedő időszak a megbocsátó elengedésről. Legyen időtök saját magatokról tanulni, legyen időtök szeretettel elengedni a múlt kedves halottait, a lezárult kapcsolatokat, a méltatlan helyzeteket. És figyeljétek, hogy mindezek hatására hogyan ragyogja be életeteket a Fény."
forrás:Asztrozófia-Hétköznapok csillagtükörben



2013. október 17., csütörtök

változó vágyaim..

vajon mennyire sikerül közel kerülnünk ahhoz az eszményképhez,amit gyerekként elgondoltunk magunkról?
zsenge koromban határozott elképzelésem volt arról,hogy két dolog határozza majd meg az életem..
az állatok és a művészet..
kicsit sem tévedtem:)
igaz,nem lett belőlem sem állatorvos,sem művész,de mindkét területen odáig merészkedtem,ameddig csak lehetséges volt..
olthatatlan szomjjal képeztem magam mindkét dologban,és ettől váltam azzá,aki ma vagyok..
az a kis szőke copfos büszke lenne rám,azt hiszem..

sétám során gyakran találkozom és beszélgetek egy idős nénivel az erdőben,akinek állandó társa egy nagy vászonzsák..
megkérdeztem,hogy miért cipeli folyton..
sosem felejtem el az arcán azt a mosolyt,és a hangsúlyt,ahogy mondta:
"mindig gyűjtök valamit az erdőben,ami épp terem,vagy virágzik..gyógynövényeket,teának valókat szedegetek..ha úgyis erre visz az utam,elfogadom,amit a természettől kapok"..

ennél többet én sem kívánhatnék az életemtől..
amerre járok,lássam meg az élet ajándékait..
legyen egy kedves szavam,egy mosolyom minden útitársamnak..
lehessek lámpása én is az Úrnak..

már nem az a vágyam,mint a szőke copfosnak..
már csak ilyen szeretnék lenni,mint ez a néni..
Fényt hozó és Fényt adó..





2013. október 16., szerda

más élet..

elnyom az őszi melankólia és fáradtság,azokban a napokban viszont,amikor kegyes az időjárás,igyekszem minél többet szöszölni a levegőn..
kisvirsli úgy hasít a lehullott avarban,hogy csak az antenna farkincája lóg ki,legalább úgy élvezi az őszi avar illatát,mint én..
még mindig mentem a menthetőt a kertből,az igazság az,hogy még mindig nem költöztettem be mindenkit a házba..
tavasszal persze majd 5 perc alatt kipakolok,ahogy mindig..
néhány szekrényemhez már hozzá sem tudok férni a citromfa töviseitől..
idén megpróbálkozom a chilik átteleltetésével is,de ezerszer visszasírom a régi házunkat,ahol óriási télikertben garázdálkodhattam..
érdekes,hogy amikor a régi házról álmodom,mindig a télikertben vagyok,ami kihalt,sötét és üres,és én mohákat kapargatok a kövek közül..brrr..rémisztő..
a valóság egészen más volt a virágzó egzotikus növényeimmel..még a filodendron is termést hozott..finom ananász íze volt..
rég volt,szép volt....ennyi volt..

most a kert és az erdő-mező a játszóterem:)
itt is legalább annyi örömöt találok,hiszen nincs olyan séta,hogy üres kézzel térnék haza..
minden évszakban meglep valamivel a természet,és többet tanultam ezekben az években a fitoterápiáról,mint előtte a tanfolyamokon és a könyvekből..
hagyom,hogy megérintsenek a fák,a növények,és ettől boldog vagyok..
más élet,más tapasztalás..
kicsit sem érzem magam kevesebbnek,hogy már nem vagyok 'úriasszony',csak egy sáros kezű kisvakond,aki otthonra talált a természetben..