nehezek..

beloptam ide magam 10 percre(biztos most fogják ezren rámtörni az ajtót,amilyen formám van)..

magam sem értem,honnan van ennyi türelmem az emberekhez..

pedig tényleg aztán van köztük jónéhány agyzabáló is..

úgy érzem magam,mint a kórházi nővérek(mármint a jobbfélék),akik a századik elgyötört arcot is képesek megsimogatni,és szólni néhány kedves szót..

pedig közben már alig élnek,és a saját életük épp romokban..

egyáltalán nem foglalkozom azzal,hogy hol mi fáj éppen(a standard fejfájásom mondjuk elvihetné valaki messzire)..és a lábamba csúszott már a derekam..

de ezek mindig csak este jutnak eszembe,mikor haza kell vánszorognom..

drága mucikáim pedig estére időzítik a nagy beszélgetéseket(állandó lelkiismeretfurdalás,hogy egy percet sem töltök velük),amikben már csak látszólag veszek részt,hiszen megzápul estére az agyam..

egyre többször fordul meg a fejemben,hogy ez az életforma..ez a munka nem nekem való..

most nem áll úgy az életem,hogy megengedhetném magamnak,hogy biztos bejelentett állás nélkül legyek,de azt gondolom,hogy nemsokára váltanom kell..

valószínű,ha párom lenne,az sem nézné jó szemmel,hogy este fél7-re esem haza minden nap,és még szombaton is dolgozom..(hogy ezért ráadásul még gombokat is keresek csak,az hab a tortán)..

normális családi életre vágyom,és időre,amit végre a gyerekekkel tölthetek..

szabadságra vágyom(ebben az évben egy napot sem voltam),és pihenésre..

na máris alakul a kívánságlistám a jövő évre:)

remélem meghallgatnak az égiek..

sajnos az idei mézeskalácsozás elmaradt(jövőre már tuti lesz megint),de a lányok nem akartak az élményből kimaradni,így egyik este azért nekiálltak..

és olyan meglepő volt,hogy mennyire ragaszkodnak a hagyományokhoz..

valahogy azt hittem,hogy mindez korfüggő,és ahogy az ember öregszik(más..én biztos nem:D),úgy lesznek egyre fontosabbak az emlékek..

de nem így van..

ilyenkor,mikor egy komplett család élete borul fel alapjaiban(kösz ex..),ilyenkor a gyerekek kapaszkodnak minden emlékbe..

és nagyon gyakran látom,hogy a régi fotókat nézegetik,hogy egyre többet beszélgetnek arról,milyen is volt régen,és minden kialakult hagyományunkhoz ragaszkodnak..

a régi ízeket,a régi illatokat keresik mindenben,és valahol nagyon mélyen fáj nekik a seb,amit az apjuk lelépése okozott..

nem tudom ezt sem egyszemélyben helyrehozni(pedig mennyi mindent szeretnék megoldani egyedül),de igyekszem,hogy minél kevesebb sérüléssel lépjenek át a felnőttkorba..

és valahol igenis várom,hogy helyrekerüljenek bennük a dolgok,és ne nekem kelljen kimondani..

nem akarok én lenni az,aki fényt gyújt bennük,hogy milyen ember az apjuk,hanem jöjjenek majd erre rá maguktól..

vannak annyira okosak,hogy előbb utóbb felismerik majd a tényeket..

ha előbb nem,akkor majd akkor,amikor a saját lábukra állnak,és megértik,mekkora erőfeszítés volt ez,hogy én egyszemélyes védőhálót húztam köréjük,és vért izzadva próbáltam felnevelni őket egyedül..

nem várok mindezért semmit,főleg nem hálát(hiszen mi sem természetesebb,minthogy egy anya megteszi ezt a gyerekeiért),csak annyit,hogy egyszer majd ki tudjam pihenni ezeket a fullasztóan nehéz éveket..

fáradt vagyok..

mérhetetlenül fáradt..