nehéz napok..

köszönöm szépen mindenkinek a rámgondolásokat,a virtuális és a valódi öleléseket is!

nem állítanám,hogy nem nehéz,de már kicsit jobb..

igyekszem egyben tartani a széthulló napokat,és egyben tartani anyukámat,aki alól kiszaladt a talaj..

riadt kisgyerekként topog velem mindenhová az ügyeket intézni,de sokszor látom rajta,hogy azt sem tudja,hol van,és mit beszélnek hozzá..

a patológussal háromszor mondattam el neki a boncolás eredményét,mert láttam,hogy egyszerűen lebénult a helytől,és nem jutnak el hozzá a szavak..

nagyon nem egyszerű erősnek lenni,mikor körülöttem mindenki szanaszét van..

anyukám szépen végigfut a gyász stációin a nagykönyv szerint,most éppen a tagadás fázisában van..

szépen kimossa és helyére teszi apukám ruháit..

mert hiszen nemsokára hazajön..ugye?

közben pedig igenis tudja,hogy nem..

soha többet nem jön le a lépcsőn a délutáni alvás után..

a hideg ráz mindig,mikor látom,hogy az én erős,határozott anyám milyen tétova kisgyerekké vált..

azt hiszem,hogy ez az a pont,amikor végérvényesen felnőtté váltam..

sokszor és váratlanul sírom el magam,persze akkor is visszafojtva,hiszen nekem kell most erősnek lennem..

miközben legszivesebben üvöltve bőgnék egy sarokban..

emlékszem,mikor vittek be a kórházba apukám halálakor..

azt motyogtam egész úton..

nekem kell erősnek lennem..nekem kell erősnek lennem..

és azóta is az vagyok..

pedig tulajdonképpen kegyes halál jutott édesapámnak,hiszen egy vizsgálatra vitte be anyukám a kórházba,ott összeesett és megállt a szíve..

nem tudták újraéleszteni..

úgy ment el,ahogy élt..büszkén és tartással..

nehezen döcögnek még a hétköznapok,hiszen annyira felborult körülöttünk minden..

a sok ügyintézés és munka(most van a boltban a karácsonyi csúcs) mellett alig marad

időm,hogy a gyászt megéljem magamban..

tudom,hogy majd késleltetve fog rajtam minden kijönni..

majd a temetés után,mikor lecsendesülnek a hullámok,majd akkor fogok igazán szembesülni a ténnyel,hogy nincs többé apám..

nincs apám..

azért ez az,amit kimondva olyan végtelenül kicsinek és elhagyatottnak érzem magam..

kemény napok ezek,és messze még a vége..

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."