őszi depresszió..

te is egyre melankólikusabbá válsz?

a terjeszkedő köd neked is húzza a lelked?

ne aggódj..

ez teljesen természetes állapot ilyenkor..

"Az őszi hangulatváltás és az ezzel járó természetes lehangolódás a bennünk működő életerők csökkenő szintjét jelzik. Így készít fel bennünket a természet a tél közeledtére, így jelez nekünk, hogy testi-lelki erőforrásainkat most már jó ha tartalékoljuk, hiszen a hosszú hiány időszaka következik. A modern ember persze csak elsiet a figyelmeztető jelek mellett, és kényelmetlen gátló tényezőként, hangulat-zavarként kezeli az ilyenkor jelentkező általános depressziót. A természetgyógyászatban évszázados hagyománya van a jelenség kezelésének, hiszen a lehangoltság eme formájának a testi tartalékok hiánya is állhat. Ilyenkor már fennállhat számottevő vitaminhiány, de részben csökken az egyes neurotranszmitterek szintje is, aminek kezelésére a néphagyomány az orbáncfüvet vagy a citromfüvet használja.

Az őszi depressziónak tehát lehetnek endogén, azaz a test rendellenes működésére visszavezethető okai, ezzel együtt az ilyenkor jelentkező depresszív hangoltságnak alapvetően exogén, jól beazonosítható külső okai vannak. És ez a külső ok, a természeti erők ideiglenes hanyatlása, a tetszhalállal szembenéző növényvilág színpompás haláltusája; és ilyenkor - ha tudatában vagyunk, ha nem – a kollektív tudattalan, az emberi csoporttudat táplálja érzésvilágunk alaphangoltságát.

Az őszi általános depresszió: mély együttérzés a világ félelmével. Hogy talán nincs is tavasz, nincs újjászületés, nincs élet a halál után.

Van, akinél ez az érzés csak pillanatnyi borzongás, és van, akinél mindez hosszantartó levertség, tartós melankólia. Az egyéni érzékenységtől függően más és más mértékben jelentkezik nálunk, de minden ember a természet univerzális hangoltsága miatt érzékeny erre a hangulatra. Persze modern hangyavilágunkban, bipolár módon mániás tevés-vevéssel ellenpontozhatjuk ezt a hangoltságot, de alapvetően minden ember „veszi az adást”."

Istenemre mondom,tőlem igazán távol áll a depresszió..

de ezekben a borús,ködös időkben még engem is elkap néha..

na mondjuk 5 perc múlva el is múlik,de totálisan megértem azokat,akik ilyenkor takaró alatt vészelnék át az időt tavaszig..

ahogy a sötét nyúlós ködben vezetek hazafelé esténként,és annyira fáradt vagyok,hogy már csak hálni jár belém a lélek..

akkor nagyon tudom sajnálni magam..

akkor súlyos gondolatok fogalmazódnak meg bennem arról,hogy mostmáraztánazonnal valami naposabb vidékre költözöm,ahol mindig süt a nap,és nem ismerik a télikabátot..

egészen bele tudom lovalni magam az önsajnálatba,egészen addig,míg haza nem érek..

és még akkor is roppantul szegénynek és szerencsétlennek érzem magam,ahogy a sötét,kihalt utcán csörgök a postaládával..

'hát normális dolog ez,hogy én ilyenkor mászom haza hullafáradtan?' 

'és már megint csak csekkeket dobtak be?minek képzelnek ezek engem?'

aztán egyszercsak felnézek..

és meglátom a kivilágított házat..

ancsa mindig figyelmesen felkapcsolja a kinti világítást,hogy nehogy elessek a lépcsőkön(odaköltözésünk első telén szanaszét törtem magam a sötét lépcsőn)..

látom,hogy szonjuska ablaka is világos,és az egész ház olyan azokban az esti fényekben,mint egy mese díszlete..

főleg most,hogy a diófa egyszerre dobta el az összes levelét,és mi még lusták voltunk összegereblyézni(csak itt súgom meg,nem is baj)..

olyan nagyon gyönyörűséges az a sok lehullott falevél a kerti úton,és a lépcsőkön..

tegnap este is megálltam egy percre..

sóhajtottam egy nagyot a látványtól,és elnevettem magam..

depressziós én?

ugyan már..