virágsimogató..

végre most már az is érzi a tavaszt,aki eddig farkast kiáltott..

már nem lehet nem észrevenni,hogy a hó megadta magát,és dübörög az adrenalin mindenben és mindenkiben..

meg van pezsdülve a világ:)

füles nevezetű cicánk,aki egész télen a küszöbig sem merészkedett,végre kidugta az orrát a házból..

(jobb időjárásjelző ő,mint bármilyen barlangos mackó)..

titkos nyavalyám ellenére én is sokkal energikusabb vagyok,mint eddig..

mormota üzemmódom már kikapcsolt,és kiugraszt reggelenként az ágyból a tavasz..

alig várom,hogy felszáradjon a kertben az orbitális sár,és mehessek földet túrni(ejj,hová lett az aszfaltlakó múltam?:D)..

ilyenkor nagyon nagyon hálás vagyok a sorsnak,hogy gyakorlatilag huszonéves korom óta mindig valahol,valamiféle kertes házban éltem..

a játszótéri hétvégék,és a vidéki rokonoknál töltött nyarak nem tudták kielégíteni a bennem szunnyadó ősembert..

félreértés ne essék,imádtam budán élni,2 percre a moszkvától(nekem az már az marad),hiszen nehezen tudtam volna máshogy bekebelezni a pezsgő kultúrát..

el is mentem mindenhová,meg is néztem mindent,amit csak lehetett..

(na ez azért kicsit hiányzik ebben a pénztelen életszakaszomban)..

de amikor úgy alakult az életem,hogy letettem valaki mellett a voksomat(hiba volt..nagy hiba),akkor 100%-ig biztos voltam abban,hogy ezt a házasságos,gyereknevelős projectet nem tudom máshol elképzelni,csak egy kertes házban..

azt is tudom,hogy a mai viszonyok között ez isteni szerencsének számít,hogy volt miből,volt hová költöznünk..

a nagyszüleimnél kialakított különálló kis kuckó volt az első kertes ház,ahol kipróbálhattam,milyen földközelben élni..

és ez így volt tökéletes,hiszen védett háttérrel volt időm felkészülni a későbbi,önálló házas életmódra..

nagyszüleim újpest egyik csendes,kertes házas övezetében éltek,és a házuk felében kialakított külön lakásban élő lakó távoztával nekem egy idilli kis tornácos otthonom varázsolódott..

parkokban nevelődött városi csitri voltam,akinek új volt ott minden..

és imádattal csüngtem a nagyszüleimen,akik bevezettek a vidéki életforma minden csodájába..

állítom,hogy annyi de annyi év elteltével még mindig azokból a tapasztalatokból táplálkozom,amiket náluk láttam..

nagymamám mozdulataival gyúrom a tésztát,terítem le ropogós vászonnal..

az ő mosolya ül az arcomon,mikor a gyöngyöző húsleves fölé hajolok(igen nagyi..megtanultam,hogy a leves nem forrhat)..

nagyi ősereje támad fel bennem tavaszonként,és az ő energiájával fordítom ki sarkaiból a házat(hmm..imádtam a friss mész illatát olyankor)..

tavasz..tisztaság..újjászületés..

nagypapám gyengéd mozdulataival simítom meg a virágokat(zöldujjú,és végtelenül csendes szelíd ember volt,aki a növényekkel és állatokkal beszélgetett)..

az ő szelídsége ül a szívemben,és épp olyan könnyen fakadok sírva örömömben és bánatomban,mint ő..

városi lányként megtanultam tőlük mindent,amit most gyakorló falusiként aranyként őrzök..

akkor nem értettem(hiszen hogyan is láthatnánk a jövőt),hogy mindaz,amit náluk látok,az én egész felnőtt életemet segíteni fogja..

nem tudtam,hogy saját házamban,saját otthonomban fogok majd élni egyszer(főleg nem tudtam,hogy kétszer építek fel mindent nulláról)..

nem tudtam,hogy egyszer majd férfiként is helyt kell állnom(hogyan is sejthettem volna)..

és nem tudtam,hogy valahol az ő hangjuk is szólt belőlem,mikor mindig ragaszkodtam a kertes házhoz..

hogy mindig vállaltam inkább a sokszoros terheket,csak lehessen egy talpalatnyi fű a lábam alatt,ami az enyém..

nem tudtam,hogy mennyi mindent tanulok tőlük,de most a nélkül a tudás nélkül féllábú lennék..

minden tavasszal,mikor kirobbanok a kertbe,és beszippantom a föld illatát,ott vannak ők is mellettem..

az ő lépteik,az ő mozdulataik tükröződnek bennem..

szeretném,ha mindezeket a kincseket átadhatnám én is a lányoknak,és egyszer majd az én tapasztalataim,az én megszokott mozdulataim köszönnének vissza bennük..

a fákat ölelgető,virágokat,napot simogató kezükben ott leszek kicsit én is..