már késő..

túl sokat írok mostanában az íróasztalfióknak(piszkozatként mentve)..

bármennyire is nyilvános élveboncolós napló ez,azért csak van olyan,ami nem tartozik másra..

írnom viszont kell róla..

hiszen terápia az írás...nekem mindenképpen..

hosszú évek óta ez az,ami legjobban megnyugtat,ha zakatol bennem valami..

furcsa is vissza-visszaolvasni régi naplóimat,amikben még a boxon gyóntam..

magamnak..aztán a mellém szegődött szeretteimnek..

mennyi minden történt velem ezek alatt az évek alatt..

ha összerakják egyszer majd a lányok az írásaimat időrendbe(nekem sosem lesz ehhez türelmem,az biztos)..

akkor fognak igazán megérteni..megismerni..

már nem dobozban őrizgetett,füzetbe írott titkos naplóimból fogják összerakni szerelmeim,és csalódásaim..

már blogok,társkeresős naplók rejtik a titkaimat..

a kimondott és ki nem mondott örömeimet...fájdalmaimat..

én nem igazán szeretném még ezeket visszaolvasni egyelőre..

így is épp eléggé megszaggat,ha valami mást keresve véletlenül belefutok egy egy régi nekem írt versbe,vagy levélbe..

(ritka nagy rumli van a gépeimen)..

az akkori vallomások láttán már nem tudok nem fájó szívvel arra gondolni..

hogy soha..

soha nem akkor hangzottak,íródtak ezek le,amikor kellett volna..

hogy túl gyakran kellett már életemben azt mondanom..

azt éreznem..

késő..

már nagyon késő..

ez a két mondat az,amit soha többször nem szeretnék kimondani..

és érezni sem..