lesz jobb..

sikerül minden nap megríkatnom magam..
énbajom..hiszen akár el is kerülhetném..
de ha épp nem nézek valami standard sírós filmet(a húsvéti 4 napban sikerült az összes klasszikust végigbőgnöm marley-tól az édes novemberig),akkor simán sírvafakadok egy kisbabás vagy kutyás reklámtól is..
ez már igazán nem magyarázható a hormonokkal,mert emlékeim szerint akkor voltam ilyen csöpögősen érzékeny,mikor a lányok születtek..
még nem terített tarkón a klimax,arra még van pár évem,és csak remélem,hogy ez a mimózaság nem annak egy korai tünete..
ha kívülről látnám magam,valószínű én is kiröhögném magam..
random belémfulladnak mondatok,mert érzem,a végén már csak zokognék beszéd helyett..
és ezek számtalanszor esnek meg naponta,tulajdonképpen csodálkozom,hogy a lányok még nem tették szóvá..
akármiről beszélünk,ami mélyen érint érzelmileg,én a mondandóm végére már csak legyintgetek,és elfordulva a könnyeim nyelem..
bolondén..
eddig sem voltam az a pokróc durvaságú jellem,de most már egyenesen úgy érzem,mintha a bőrömön kívül hordanám minden idegszálamat..
hol a saját nyomorom,hol a más nyomora ríkat meg(üres zsebek országa lettünk),én ráadásul azt hiszem,hogy még a világ összes teremtményének a búbánatát is a szívemre vettem..
minden napra jut hír megmentendő állatokról,kilátástalan helyzetben tengődő családokról..
azonnal felordít bennem ilyenkor egy hang,hogy mostazonnal induljak el,és mentsem meg,etessem meg,gyógyítsam meg őket..
szinte felperzsel az érzés,hogy nem tudom megtenni,és helyben pörögve fúródom a földbe..
a 3 kutya és 3 cica mellé minden nap szeretnék még valakit megmenteni abból a sokból,akik rászorulnak..
aztán körülnézek,és azt látom,hogy már így is sokkal többen táplálkoznak belőlem,mint amennyit cipelni képes vagyok..emberek..állatok..mind mind rám várnak,hogy oldjam meg az életüket..
lépnék a többiek felé is..hiszen nekik is szükségük lenne rám..,de nem mozdulnak erőtlen lábaim,és csak sírok és sírok tehetetlenségemben..
szomorú kisgyerekké tesz mások nyomorúsága,és súlyos terheket cipel a lelkem..
szükségem lenne egy nyugodt hangra,ami lecsitítja bennem ezt a fájdalmat,és elhiteti velem,hogy nem baj az,hogy nem menthetek meg mindenkit..néha magamat sem..
egy ölelő biztonságra,ahol nem kell percenként levegő után kapkodva túlélni a saját hétköznapjaim..

látó barátnőmtől csak egyet kérdeztem..lesz ugye jobb?van fény ennek az alagútnak a végén,ugye?..
szerinte van..és én a mikor kérdésén már nem töprengek..
nekem most elég ez a pislákoló remény..
hogy nem csak nekem..de neked..és nekik is lesz jobb..

ahogy neki is sikerült..füstösnek,a fókakutyának..

"Ez a tündérmese tavaly májusban kezdődött. És alig egy év alatt egy béna, de hatalmas szívvel, lélekkel és akaraterővel rendelkező kiskutya megmutatta mindannyiunknak, hogy semmi sem lehetetlen, hogy igenis vannak csodák. De ezért tenni kell, küzdeni kell, nem létezik a könnyebbik út és soha nem szabad feladni. Füstös aki tavaly májusban fókaként, bénán kúszott mászott az út szélén egy árokban, alig egy év alatt puccos, báránybőrön alvós, négy lábon szaladgálós, urizáló gazdis kutya lett."


ma érte..miatta sírtam..
mert van,hogy sikerül..

és mert LESZ JOBB..