élet a halál után..

ma reggel ez a cikk gondolkodtatott el..
évek óta olvasom,hallom mindenhol a pro és kontra állásfoglalásokat,és legtöbbször csak hümmögök..
mert tény az,hogy nehezen tudja egy racionális elme ezt elfogadni,főleg bizonyítottnak látni..
és talán ezért is hallgatunk sokan az ilyen irányú élményeinkről,mert egyszerűen nem kívánunk a nyakunkba venni egy újabb 'hát ez nem normális' véleményt..
egészen biztos,hogy sokan vagyunk így,akik csak nagyon kevés embernek beszéltünk erről,vagy talán senkinek..
és mégis az egész életünket meghatározó,átszövő élményről van szó..
és nincs olyan nap,amikor ne jutna eszünkbe..



Az éjszaka megcsókolja a halványuló nappalt,
és fülébe susog:
"A halál vagyok, anyád. Újra megszüllek."
Rabindranath Tagore



sok évvel ezelőtt,éppen a prána avatásom után kórházba kerültem egy súlyos vesegörccsel(feleim..a szülés sehol sincs ahhoz képest)..
ott a diagnózis után(vesekövem volt) rögtön belefutottam egy vesemedencegyulladásba is..
olyan hirtelen,és olyan intenzíven tört rám a láz és a fájdalmom,hogy egy lyukas kétfillérest sem adtam volna az életemért..
kaptam az erős gyógyszereket,az ápolónők rohangáltak körülöttem a jégakkukkal,de semmivel nem tudták lenyomni a lázam..
emlékszem,akkor határozottan úgy éreztem..itt és most vége..ennyi volt..
furcsa,de nem féltem a haláltól..
akkor,egy ilyen heves lázrohamban éltem én meg azt a halálközeli élményt,ami azóta sem hagy nyugodni..
épp egy ápolónő sertepertélt körülöttem,próbált úrrá lenni a lázamon(istenem de szörnyű élmény volt,ahogy tűzforró testemhez nyomták a jeget)..
és akkor egy erős szédülés után,egy pillanat alatt megszűnt minden fájdalmam..
én nem láttam alagutat,inkább úgy éreztem,mintha ez a szédület repített volna egyre messzebb..
egy ideig még láttam az ágyam fölött világító lámpa fényét,aztán rájöttem,hogy az a fény,ami felé repülök,már rég nem a kórházi lámpa fénye..
akkor már sejtettem,hogy valahol máshol vagyok..
semmi mást nem érzékeltem,csak olyan erős és intenzív fényt,amit így földi mértékkel leírni sem tudok..
talán a lebegéshez tudnám hasonlítani az érzést..
egy fájdalom és kín nélküli békés,csodálatosan nyugodt lebegéshez..
nem tudtam,és akkor nem is akartam érteni,mi ez..
csak élveztem az érzést..
akkor észrevettem,hogy a fényben egy tejüveg fal előtt állok..
odanyomtam az arcom,de nem láttam mást ott sem,mint erős,vakító fényt..
annyira erőset,hogy nem láttam mást,csak bent mozgó árnyakat(nem jártak..levitációhoz hasonlóan lebegve siklottak)..
érzékeltem,hogy talán emberek,de nem volt olyan határozott körvonaluk,mint nekünk itt a földi testben..
olyan erős volt bennem az érzés,hogy ott szeretnék lenni bent..velük..hogy majdnem megszakadt belé a szívem..
minden sejtemmel,minden idegszálammal oda vágytam..
erre a heves érzelemkitörésre reagálva odajött az üveghez valaki..valami..
nem láttam továbbra sem mást,csak egy fényben lebegő árnyat..
beszélt hozzám,de nem emberi nyelven..
telepatikus úton..
hallottam a gondolatait,és ő is hallotta az enyémeket..
kértem,engedjen be..
azt 'mondta',hogy még nincs itt az ideje..ne sürgessem..
gondoljak a gyerekeimre,akiknek nagy szükségük lesz rám(mit tudtam még akkor arról,hogy egyedül fogom felnevelni őket..semmit)..
emlékszem,hogy konkrétan rákérdezett..azt akarom,hogy más nevelje fel őket?..
nem emlékszem,hogy lett volna időm erre válaszolni(valószínű gondolatban döntést hoztam),mert abban a pillanatban őrült sebességgel pörögni kezdett velem minden,és hirtelen már megint a lámpa fényét láttam,és az ápolónő riadt szemét..
és bombaként robbant bennem újra a fájdalom és a kín..
végtelenül szomorú voltam..
borzasztó,de azt kell mondanom,hogy akkor..ott..a gyászhoz hasonló mélységes űrt és hiányt éreztem..
csak arra tudtam gondolni,hogy azonnal vissza szeretnék menni..
azt a nyugalmat,békességet és ragyogást szeretném,ami ott volt..

be kell vallanom,hogy ez az érzés minden napomat áthatja..
nincs olyan perc az életemben,mikor ne vágyódnék vissza..
úgy élem a napjaim,hogy tudom..ez a durva valóság,ez a mocskosan szép földi élet csak egy állomás..
ez magyarázza meg a halálhoz való viszonyomat is..
pontosan tudom és érzem,hogy az nem valaminek a vége,hanem valaminek a kezdete..
és ha tudnák,éreznék mások is,hogy ott milyen,egészen biztosan nem rettegnének így a haláltól..


"Csak a forró lélegzeted,
Csak az érzés ami vezet,
Csak egy emlék ez az élet,
Lassan felőröl, eléget,
Álomautó amelyben hajtasz,
S nem fogod fel merre tartasz,
Nem fogod fel mily szerencsés vagy,
Hogy lábad útra talált!
Vége!
Túlélted a halált!"

Discovery Channel : Élet a halál után









Szabó Judit:Hazatérés

"Miután a lélek kiemelkedett a testből, a kettőt összekötő ezüstfonál is elszakad, ami azt jelenti, hogy az illető végérvényesen elválik testétől. Ilyenkor több lehetőség is van. Ha a lélek viszonylag tiszta, nyugodt és békés, akkor meglátja segítőit és a fényt, amelyet követve egy másik világba jut, ahol jól érzi magát, esetleg ismerősök várják. Az illető belép a köztes létbe, és itt folytatja útját.
Igen nehéz megkülönböztetni egymástól a földhöz kötötteket, a szenvedőket és a megszállókat, hiszen a szürke zónában nincs idő és tér, ezek a lelki-szellemi állapotok párhuzamosan léteznek, áthatják egymást. Csak az ismertetés kedvéért tárgyalom őket külön, mert, mint majd látható lesz, szorosan összefüggnek.
Ha valaki olyan lelki állapotban van, amely igen alacsony rezgésekkel jár (bánat, düh, agresszió, bosszúvágy, ragaszkodás, félelem stb.), akkor ez beszűkíti tudatát, és nem veszi észre a fényt és a segítőket. Ez a szürke állapot, amely a túlvilágon a szürke zónának felel meg. Neki igen nehéz segíteni, hiszen nem lát mást csak a saját belső állapotát. (Valahányszor mélyponton vagyunk életünkben, nagyon hasonló állapotot élünk meg, ahol nehezen vesszük észre a segítséget és a megoldást.)"