a babámmal(40 évesen is babázni fogom,nem tehetek róla) nem beszélhetek már két napja,mert éppen osztálykirándul,és csak sms-ben kommunikálhatunk a sírást elkerülendő..
értem én ezt a kérését,hiszen én is ilyen könnyen sírós vagyok(és Szonjuska egyebekben is a klónom),csak most már olyan piszkosul hiányzik..
ma anyukám is hazacuccol a házukba,és tesz egy kísérletet arra,hogy megpróbáljon apukám nélkül felépíteni valamiféle új életet..
őt is féltem nagyon,és tudom,hogy este sírni fog..és tudom,hogy én is sírni fogok,hiszen fél évig együtt bóbiskoltunk esténként a tévé mellett..
ugyan mondtam neki,hogy abban a percben jöjjön vissza,ha nem bírja,de tudom,mennyire végtelenül makacs,és ő majd csakazértis meg akarja mutatni,hogy bírja..
nem csak a gyász időszaka volt húzós mindannyiunknak,hanem ez is,mire kialakul mindenkinek a saját élete..
ezeket a hónapokat olyan átmeneti dologként éltük meg,hiszen a mai napig nem eldöntött tény,hogy mi legyen a házukkal,ki hol lakjon(én abszurdnak tartom,hogy ketten fenntartsunk két külön házat a fennálló gazdasági helyzetben,de majd csak lesz valahogy)..
Katus is nekiállt veszettül tanulni az utolsó előtti percben,és összeszorult szívvel szorítok neki,hogy ne pótvizsgákkal kelljen elcsesznie majd a szünidőt..
hiába nagyon okos gyerek,ha egyszer sportot űz abból,hogy egész évben ki sem nyitja a tankönyveit..pff..
Ancsa síkideg,és állandóan pontokat számol,mert nem jelölt meg fizetős szakot az egyetemi jelentkezésnél,és így igencsak meg kell feszülnie,hogy bekerülhessen arra a minimálisra csökkentett államilag finanszírozott helyre..
a jelentkezési lapoknál kitöltetlenül hagyott rész,az apa adatainál még mindig széttrancsírozza a szivem..
nem az visel meg,hogy én vagyok egyszemélyben a gondviselő,és a minden más is egyben,hanem az,hogy miért kellett ezt így..ilyen mocskosan nyomorultul..
ezt az évet kinevezhetem az egyik legnehezebb évnek,amit ránk róttak,és igyekszem egyben tartani a családomat..
sok dologban akadály,sokszor irreálisan leköti minden energiám,sokszor tombolni tudnék a dühtől..mégsem tudnám nélkülük elképzelni a mindennapjaim..
betegesen imádom őket,a lehetetlent is megpróbálva próbálom óvni őket mindentől,és halálra aggódom magam minden percemben..
hisztérikus anyatigrisként és aggódó gyerekként is működni egyszerre kemény..
ez az évem erről szól..hogy teljes mélységében és magasságában megismerjem,hogy milyen családban élni..
hogy mennyire nyomorúságosan nehéz sokszor,és minden bajok ellenére mégis milyen elképzelhetetlenül csodálatos dolog ennyire szeretni egymást..
Minden együttérzésem, tudom miről írsz. Nagyon nehéz... nem tudok mást kívánni csak sok-sok erőt, még annál is többet, kitartást...
VálaszTörlésBár írhatnám, nekem már könnyebb, hisz itt van Z. is velem, de épp pár napja mondtam neki, 3-4 éve egyedül hat kölyökkel nem voltam ilyen nyomorult helyzetben, mint MA vagyunk... Nincs munkánk, minden támogatást elvesznek... A gyerekeimnek szinte rimánkodom, hogy tanuljanak, bár már így is kötve érzem a kezünket, hisz lassan a továbbtanulásukat teljesen ellehetetlenítik...
én sem tudok semmi jót mondani a lányoknak,mikor a jövőjükről beszélgetünk,hiszen sem egyetemre,sem munkahelyre nem egyszerű bejutni manapság(hátszél-pénz)nélkül..
VálaszTörlésúgy szeretnék nekik távlatot,jövőképet nyújtani,de azt sem tudom,mit hoz a holnap,nem még a távolabbi jövő..
a kitartás,a remény az egyetlen lehetőségünk..