nyári napforduló

Nyári napforduló

A nyári napfordulóra a sötétség teljesen összehúzza magát, az éjszakák egészen rövidek lesznek a hosszúra nyúló nappalokkal szemben, s még ekkor, június 21-én, amikor a Nap épp belép a Rák jegyébe és a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható, egy szertartással mi is megérinthetjük, megszilárdíthatjuk, teljessé tehetjük önmagunkban legfényesebb, legvilágosabb, legtisztább állapotunkat.

Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását. 

A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom. 

Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli.

A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól lesz elemében a nyár: ami a tűz elem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten. A máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás. 

A cél a Nap erejének megerősítése volt, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kell megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy "a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel". Mi is tüzet gyújthatunk ekkor társaink, barátaink, szeretteink körében, tudva, hogy a világos meglátásokat érdemes kiterjesztenünk a tudatunk mélyén megbúvó árnyékos tartományokra, lappangó késztetésekre, eddig át nem látott szándékokra, a hétköznapokban szinte láthatatlan szálakon mozgató vágyakra.

Sok minden eldől ugyanis ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva mintegy a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami mulandó, tűzre vethetjük, ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása.  Most az égen és az évkörön végigvándorló Naphős egy esztendőbe sűrített életsorsában elhagyta élete delét, ám uralma szinte még teljes, fénye csorbítatlan. Az azonban, hogy a nyári napforduló óta már rövidülnek a nappalok, azt jelzi, hogy nem ülhetünk a babérjainkon.  A sötétség növekedtével a tudattalan késztetések uralkodhatnak el az emberben, így az esztendő első felében megnövelt és most "termésként" begyűjthető tudatosság az, amire számíthatunk az esztendő második felében.

Életünkben is hasonlóképp zajlik: amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, életünk delén túl az eddigi növekedés után a természet mintáját, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy majdan, a téli napfordulóhoz, a sötétség mélyéhez, az évkör vége jelképezte halálhoz elérkezve meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagában megálljunk kötöttségek nélkül, minden ragaszkodástól mentesen és eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök halhatatlan lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.

[Lásd: Csörgő Zoltán: A nyári napforduló]